Tudom, az egyik előző kedves tárgy is bögre volt, és elsőre talán nem túl izgalmas, de számomra mindenképpen az, és a története által talán mások is ráéreznek, hogy miért izgalmas ez a tárgy – nem véletlenül használom már másodjára ezt a szót.

Ez a bögre ugyanis Ágnes nagymamámé volt, aki számomra örök rejtély marad. Kiismerhetetlen asszony volt, titkokkal, amikről csak félszavakban beszélt olykor. Sokáig úgy éreztem, hogy a hozzá fűződő viszonyom túlmutat a rokonságon. Volt az életemben egy időszak, amikor úgy éreztem, valamiféle “mása vagyok” Ági mamának. Tizennyolc voltam, amikor meghalt, ezért az igazán mély beszélgetéseink csak lehetőségként maradtak meg számomra: a húszas éveim közepén képzeletben újra meg újra elbeszélgettem vele. Ilyenkor rákérdeztem mindenre, amit kamaszként még nem tudtam volna megfogalmazni. Ági mama leginkább nőiségében érdekelt, ki volt ő nőként, miért volt az, aki, szeretett-e olyan lenni, vagy inkább másmilyen lett volna. Vaskalapos székely férje volt, azelőtt ugyanolyan apja. Szigorú keretek közt volt szabad asszony, a maga módján, a maga törvényei szerint. És végtelenül elegáns volt, finom. Egyszerű, nőies ruhákat viselt, kiegészítőket alig, és a ruhái mindig frissek voltak, illatosak, élükre vasalva álltak a szekrényben. Kalapot hordott és vékony kendőket, egyszerű cipőket. Vékony volt és törékeny, ugyanakkor idős korára inkább a szilárdság és valamiféle ellenállás, erő határozta meg a vonásait. De a mozdulataiban, gesztusaiban mindig egyértelműen látszott a finomság és az elegancia. Ebből a bögréből itta a kávéját, feketén. Nem sok tárgyam maradt tőle a halála után, és tulajdonképpen ez a bögre az egyetlen, amihez ragaszkodtam, hogy  az enyém lehessen. Őt látom benne, és elképzelem, hogy milyen lett volna felnőtt nőként vele kávézni. Minden bizonnyal izgalmas, és mint Ági mama maga: titkokkal teli.

Eszter – 30 – író, fordító