A legújabb kedves tárgyam egy tükör. Pár hónapja van nálam, idén karácsonyi ajándékként készítette nekem a húgom. Egy kozmetikai két oldalas tükröt hasznosított újra és a fémkeretből való kipattintás után makraméval fogta össze. Ellátta egy kis füllel is, hogy bárhová fel tudjam akasztani vagy lógatni. Picit úgy néz ki, mint egy fehér napraforgó vagy egy gyerekrajzos napocska. Számomra nagyon furcsa a tény, hogy ennyire megkedveltem. Egyrészt mert ez a tükör nekem lett először ’kedves’, nincs évtizedekre visszanyúló története, még nem állta ki úgymond az idő próbáját.

Másrészt, nem gondoltam volna, hogy lehet az egyik kedvenc tárgyam egy olyan dolog, amiben magamat látom vissza, vagy a többi engem körülvevő tárgyat. Főleg hogy a tükrökhöz nagyon kevés pozitív, könnyed asszociációt tudok csatolni. A tükör úgy konfrontál, hogy kizárólag a környezetéből építkezik, kihangsúlyoz részleteket és a valósághoz kísértetiesen hasonló illúziót mutat. Nem marad felületünk kapcsolódni vagy megkérdőjelezni, de kikerülni sem egyszerű. Mintha kivennénk a találkozás egyenletéből a másikat és behelyettesítenénk magunkkal, vagy a szobával, vagy a megtört fénysugarakkal.

Nagyon szeretem, ahogyan ez a kis tükör a fehér fodraival, és kör alakjával mégis belopta magát a szívembe. Szeretem, ahogy szétszórja a napsugarakat, ahogy játszik a térrel. Még sokáig szeretném magammal tudni, akár a lakás több pontján kipróbálni, nem mellesleg, még egy jó ideig az összetörésével járó hét év balszerencsét is szívesen elkerülném.

Juli – 23 – belsőépítész hallgató